„Ideje van a hallgatásnak…” – mondja bölcs Salamon király a Prédikátor könyvében. érezzük, hogy igaza van, mégis kevesen tudjuk átültetni a mindennapi életünkbe ezt a gondolatot, amely meghatározza kapcsolatunkat Istennel és az emberekkel. A hallgatásnak sokféle oka lehet: Hallgatásba burkolózhat az ember, amikor szomorúság, mélységes bánat emészti, mert úgy érzi, senki nem értheti meg fájdalmát. Hallgatásba menekülhet az, akit félelem vagy kétségbeesés gyötör, nehogy gyengének, sebezhetõnek látsszon. Hallgathat az ember szégyenében, mert nincs mit szólnia a bûneivel való szembesítéskor. Hallgathat az, akinek a lelkében fékezhetetlen viharok dúlnak, nehogy felszínre törve elsöpörjenek mindent, ami fontos neki. Hallgathat az is, aki haragot, dühöt, esetleg gyûlöletet melenget a szívében, mert megtanulta, hogy ezeket nem szabad kimutatnia. Ha azonban valaki a hallgatást, a befelé fordulást választja akkor, amikor beszélnie kellene, eltávolítja önmagát Istentõl és emberektõl egyaránt, sokszor szinte áthidalhatatlan szakadékot teremtve, amely a hallgatás fenntartásával mélyül és szélesedik. De a hallgatásnak lehetnek más okai is. Hallgathat valaki azért, mert nemcsak hallani akar, hanem meghallgatni, odafigyelni a másik emberre, megismerni gondolatait, érzéseit. Hallgatással válaszolhat a bölcs ember olyan helyzetekre, amikor nincs értelme a beszédnek. Hallgathat, amikor valóban nincs válasz, és nem akarja okosabbnak mutatni magát, mint amilyen a valóságban. Hallgathat az ember, hogy meghallja Isten szavát, választ kapjon létfontosságú kérdéseire. Amikor a hallgatás bölcsességgel és szeretettel teljes, amikor figyelem és tanulni vágyás van mögötte, közelebb viszi az embert Istenhez és az embertársaihoz. Olykor Isten is hallgat… Mert már számtalanszor szólt, de a szava nem ért el a szívekig. Mert már mindent elmondott, de egyre keményebb szívekbe ütközött, míg végül értelmetlenné vált, hogy újra szóljon. De vannak olyan helyzetek, amikor csupán az ember hiszi, hogy Isten hallgat, pedig Õ ott áll mellette a válasszal. Együttérzéssel, szeretettel várakozik, hogy észrevegye az, aki vakká és süketté válva más választ remél, vagy elmerül saját nyomorúságában. És néha Isten azért hallgat, mert a csend által is megtaníthat bennünket az igazán fontos dolgokra. A hallgatás tanulható, ebben is fejlõdhetünk. A Biblia taníthat minket, ha engedjük szavait a szívünkhöz szólni. Salamon azt tanította utódainak, hogy „ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak” (Préd 3,7), és „az eszes férfiú hallgat” (Péld 11,12), amikor erre van szükség. Istenrõl és Istentõl is csak szavai után vágyódva, hallgatva és figyelemmel tanulhatunk. „Õrizd meg lábaidat, amikor Isten házához mégy, mert hallgatás végett közeledned jobb… Ne gyorsalkodj a te száddal, és elméd ne siessen valamit szólni Isten elõtt: mert az Isten mennyben van, te pedig a földön, azért a te beszéded kevés legyen.” (Préd 5,1–2) „Elõhozta azért Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet eleibe, melyben együtt voltak férfiak és asszonyok, és mindazok, akik azt értelemmel hallgathatták, a hetedik hónap elsõ napján. És olvasott abból… mivel az egész nép nagy figyelemmel hallgatta õt.” (Neh 8,2–3) Jézus Krisztus földi élete során sokszor vonult félre a tömegtõl, hogy egyedül lehessen Atyjával, imádkozzon, beszélgessen Vele, és hallgassa Isten szavait. Emberekkel beszélgetve is mindig tudta, mikor szóljon és mikor hallgasson. Minden gondolatával, szavával és tettével mások szükségleteire figyelt. Még földi élete végén, testi-lelki kínoktól gyötörten is tudta, hogy mit mondjon Pilátusnak, ugyanakkor miért ne szóljon egyetlen szót sem Heródeshez. Dávid kétségbeesett kiáltása pedig biztathat minket, hogy merjünk fájdalmainkban, erõtlenségünkben, félelmeinkben az õ szavaival fohászkodni: „Ne hallgass, oh Uram, ne légy távol tõlem!” (Zsolt 35,22) Isten hallja könyörgésünket, de a válaszhoz halló fülekre van szükségünk. Valóban ideje van a hallgatásnak, és egyedül Isten bölcsessége tehet minket is nyugodt, békés hallgatókká, hogy közösségben lehessünk Vele és az emberekkel.